Hazugságok hálójában – nő, aki szeret szenvedni

Hazugságok hálójában – nő, aki szeret szenvedni

Amikor egy nőben tudatosul, hogy bántalmazó kapcsolatban él, akkor komoly döntést kell meghoznia: megy, vagy marad. Sokakban nagyon egyértelmű és kategorikus a válasz erre – egészen addig, míg ők maguk nem szembesülnek ugyanezzel a kérdéssel. Mert akkor már korántsem annyira fekete-fehér a kép, sok szempont árnyalja, és ami a legfőbb, addigra már nem igazán bízik magában. És elköteleződött, legalább lélekben. Megfogadta, hogy kitart a társa mellett jóban-rosszban. Na de ugyan mi vár rá, ha marad?

A tündérmesékben mindig megjelenik a hős lovag, aki megmenti a szenvedő királylányt és kiszabadítja a gonosz zsarnok fogságából. De mi nem a tündérmesék világát éljük. Az alap társadalmi elvárás az, hogy maradjon, tűrje a kegyetlenkedést, hiszen ezt akarta, senki nem kényszerítette bele ebbe a kapcsolatba, most viselje a következményeket. De meg is vetik, mert van annyira balga, hogy marad, tehát ne panaszkodjon, ne sírjon, úgy kell neki, miért nem lép ki a kapcsolatból – és ha nem lép ki, akkor annyira szörnyű mégsem lehet, tehát jobb, ha csöndben marad. Így aztán csöndben is marad. Próbál alkalmazkodni a helyzethez, megfelelni az elvárásoknak, és igyekszik minél kevesebb vizet zavarni.

Néha-néha próbál az erre szakosodott szerveknél segítséget kérni, ha magának nem is, de legalább a gyerekeknek. Kér, de nem kap. Közlik vele, hogy joga van, de érvényesíteni nem tudja, mert a másik fél semmire sem kötelezhető, rajta semmit nem lehet számonkérni. Legfeljebb jótanáccsal látják el: igyekezzen kerülni a konfliktust, ne menjen bele a vitákba. És különben is, felnőtt emberek, oldják meg maguk között. A rokonok, barátok elfordulnak, mert nem értik, miért annyira vak, hogy nem látja: rég ott kellett volna hagynia. De hozzájuk ne menjen, őket ne rángassa bele a magánügyeibe, nekik ahhoz semmi közük!

Fotó: Engin_Akyurt

A bántalmazott nő, ha benne marad a kapcsolatban, fokozatosan teljesen elszigetelődik mindenkitől, magára marad, és csak megvetéssel, ítélkezéssel találkozik. Megveti a párja, megvetik a gyerekek – egyrészt, mert azt a mintát látják, hogy anyával így kell viselkedni, másrészt meg amiért képtelen kiállni magáért –, és megvetik az ismerősök. Segítségre senkitől nem számíthat. Van néhány sikertörténet, ami azt sugallja, hogy egy ilyen kapcsolatban is lehet erősödni, fejlődni, amit aztán felfújnak, és mindenkinek az arcába tolnak, hogy lám, így kellene neked is. De arról, hogy 99%-ban tragédia az ilyen maradás vége, arról mélyen hallgatnak.

Marad, kitart a kapcsolatban, míg a halál el nem választja őket. Általában az ő halála. Ami általában nem szép. Magányosan, megtörten, megvetetten hal meg, és nem ritkán pont a meg nem fékezett erőszak áldozataként…

Ha segítséget szeretnél kérni ITT megtalálsz.

Szeretettel,

Anita

Ez egy olyan könyv, amit nem tudsz CSAK egyszer elolvasni – Czakó Kriszti

Ez egy olyan könyv, amit nem tudsz CSAK egyszer elolvasni – Czakó Kriszti

Ha a legtöbbet szeretnéd kihozni belőle, amire hivatott is, akkor érdemes már az elején egy vastag kihuzóval nekilátni, vagy ami még jobb egy kis jegyzetfüzetkébe kipingálni a kedvenc részeidet. Én második neki futásra biztos, hogy így teszek tekintve, hogy olyan maga az olvasmány, mint az önfejlesztés nagy közös magja.

Velős, tartalmas, sűrű és egy magyar pár írta ami miatt szintén elnyerte a tetszésem, mert igazi “magyar problémákra” is rávilágítanak és nagyon bele tudtam magam élni egy-egy ilyen helyzetbe. Nem egy sablonra épülő “boldogság recept” könyv, inkább valami olyasmi ami már tesztelt és tapasztalat is áll a háttérben.

Az eredeti cikket a franciapiritos.blog– on találod!

IDE KATTINTVA TUDOD A LEGKÖNNYEBBEN MEGRENDELNI!

Köszönjük Kriszti az építő véleményed.

Szeretettel,

Anita

Kilépni vagy bennmaradni?

Kilépni vagy bennmaradni?

Akit nem érint, kapásból rávágja, hogy „Naná, hogy kilépni! Ha meg nem lép, ne nyafogjon, úgy kell neki, megérdemli a sorsát!” Sokszor még az is így reagál, aki benne van, miközben bőszen bizonygatja magának, hogy őt nem érinti a kérdés. Az ő kapcsolata rendben van, csak… A gond csak az, hogy ott a „csak”. Ez mindig egy figyelmeztető jel, hogy érdemes lenne kicsit jobban megvizsgálni, mennyire egészséges egy ilyen kapcsolat.

Mire az ember lánya a „csak”-tól eljut addig, hogy ki merje mondani legalább magában, magának, hogy bizony-bizony az ő kapcsolata ártalmas, destruktív, addig évek, akár évtizedek is eltelhetnek. És itt még mindig nem jutott el oda, hogy kimondja: bántalmazás. Érzelmi, gazdasági, fizikai, szexuális, vagy ezek bármilyen kombinációja. És mi történik, ha évekig, évtizedekig van benne egy destruktív, romboló, mérgező – vagyis bántalmazó kapcsolatban? Mire észbe kap, már csak árnyéka önmagának, oda az önbecsülése, önértékelése, fél, retteg, tejesen elbizonytalanodott magában. És ezen a ponton kell meghoznia a döntést: marad, vagy kilép. És mi játszódik le egy teljesen elbizonytalanodott, önértékelésétől megfosztott nőben, miközben a meghozandó döntésen gondolkodik?

Fotó: KateCox

„Menjek, vagy maradjak? Igaz, pokol az életünk, de amúgy rendes ember, és különben is, a gyerekeknek apa kell, nem boríthatom fel a családot csak azért, mert önző vagyok és magamra gondolok! De ha maradok, akkor milyen mintát is mutatok a lányomnak? Ilyen életet, párkapcsolatot szánok neki is? És a fiam? Azt akarom, hogy ő is ezt a viselkedést tanulja el? Na de ha kilépek, hogy fogunk megélni? Új otthon, a pereskedés, és mindezt egyedül… Bevállaljam az én koromban? Kezdjek mindent előröl a nulláról? De hát honnan lenne nekem erre erőm, ugyan ki segítene nekem, kire számíthatnék? És mi a garancia, hogy találok majd jobbat? Na de mi lesz velem, ha maradok? Hova fog romolni ez még? És mi lesz velem, ha kilépek, és tejesen magamra maradok?”

Érzi, hogy nem jó, de már nem bízik a saját erejében – így hát abban reménykedik, hogy a párja majd csak egyszer észreveszi, hogy ez már sok, és abbahagyja. De nem fogja. Hogy végül a mérleg merre billen, sokszor egy-egy tragikus esemény dönti el; gyakran életveszélyes helyzet kell hozzá, hogy kizökkentse a nőt dilemmából. Mert ahol a gyerekek vagy a saját élete veszélyben van, ott mégsem maradhat! Vagy igen?

Szeretettel:

Anita

A szerelemnek fájnia kell

A szerelemnek fájnia kell

Gyakran halljuk, hogy ami nem fáj, az nem is igazán szerelem. De ez nem így van. Az valami egészen más, ami fáj. A szerelem hatására az ember úgy érzi, mintha örömmámorban úszva a föld fölött jó 20 centivel lebegne, és ilyenkor még a legnagyobb problémák sem tudják kibillenteni ebből a mámoros állapotból. A szerelem nem fáj, hanem felemel! Viszont van valami, amivel gyakran összekeverjük a szerelmet és a szeretetet, és ez nem más, mint a birtoklás.

Sokan hiszik szerelemnek azt, amikor meglátnak valakit, és az fut át az agyukon: „Meg kell szereznem, mert nélküle nem élet az élet!” Komoly erőfeszítéseket tesznek a becserkészésére és a trófea begyűjtésére, ami egy darabig becses helyet is foglal el a gyűjteményben, de aztán idővel megfakul, és felkerül a polcra porosodni. Ott aztán nem is érzi jól magát. Volt egy férfi, aki éles esze és jó humora miatt mindig a társaság középpontja volt. Történt egyszer, hogy egy nagy családi összejövetelen, amikor a nők többsége már kivonult a szobából, hogy a férfiak nyugodtan beszélgethessenek, elsütötte egyik kedvenc poénját: „A jó feleség olyan, hogy ha ott van, észre sem lehet venni, de ha nincs, a hiánya egyből meglátszik!” A siker nem maradt el, hatalmas röhögés, míg a férfi kamasz lánya meg nem szólalt: „El sem tudom képzelni, hogy egy feleséget valaha is boldoggá tehet az, ha a férje észre sem veszi!” A férfiak mind felháborodtak, hogy mit képzel ez a szemtelen kis csitri, csak a vicces kedvű apa komorult el. Mentségére legyen mondva, megértette, és életében többet ezt a viccet nem sütötte el…

Fotó: nastya_gepp

A láthatatlan feleség vagy polcra rakott trófea szindrómában sok nő szenved. Ők azok, akiket birtokolnak a kapcsolatban. Párjuk, aki valóban uruk s parancsolójuk, annak rendje módja szerint – mert hát, ugye, ez a hagyományos értékrend és családmodell – ebben semmi kivetni valót nem lát. Ha a nő esetleg felmerné hozni aggályait, egyből „helyrerakja”, hogy csak képzelődik, nem jól látja a dolgokat, és hogy jó dolgában már azt se tudja, mit csináljon. Jobban teszi, ha hallgat, és örül annak, ami van, mert még egy ilyen balekot úgysem találna, aki ennyi mindent a feneke alá rak. Aztán pár nap múlva tényleg jön egy rövidebb kedves, kényeztető időszak, míg a kétely el nem oszlik. Így hát a nő elbizonytalanodik. Elhiszi, hogy tényleg vele van a gond, és észre sem veszi, hogy valójában manipulálják. Egy idő után azonban azon kapja magát, hogy időnként össze-össze rándul a gyomra. Fél. A párja kiszámíthatatlan, egyik pillanatban kedves, figyelmes, a másikban meg csattan a pofon, de minimum leüvölti a nő fejét. Persze mindig hangsúlyozza, hogy ezt okkal, és jogosan tette. Így lesz a hagyományosnak tűnő értékrendből bántalmazó kapcsolat.

Szeretettel,

Anita

 

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

27.-én, azaz tegnap voltunk a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.😃

Az épületben óriási tömegáramlás, ami szuper, mert azt mutatja, igenis van igény a könyvekre.🙏
A földszinten az egyik pavilon előtt hosszú sor várakozott. A sor mellett elhaladva a kis asztalnál, egy mosolygós írót láttunk, amint beszélget egy olvasóval.

Hát igen.

Ha a mi asztalunknál is ilyen sor fog állni, akkor majd mi is mosolygunk.🙃

Elindultunk megkeresni az Imádom a könyveket pavilonját, a galérián.🤗

A mi dedikálási időnk 17- 18 óra között volt. Egy jó ismerősünk is meglátogatott és közben fényképezett.

Fotó: Hidvégi Anita

Egy férfi is megállt az asztalunknál és elénk tette a könyvünket. Majd egy papírra nyomtatott nevet helyezett mellé:

  • Erre a névre kérem!
  • Írhatom esetleg, hogy családnak?-kérdeztem.
  • Nem. Ezt a nevet kérem!

Egy picit haboztam. Ezt látva folytatta:

  • Nem nekem lesz, hanem egy Magánkönyvtár részére. Én a kurátor vagyok.- magyarázta.
  • Igen, de itt több ezer vagy akár tízezer könyv is van. Miért pont a miénk?-érdeklődtem.
  • Nem én választok.-közölte.

Értem.-mondtam és megírtuk az ajánlást. Az úr eltette a könyvet, köszönt és elment.Mindhárman összenéztünk. Ugyanaz az arckifejezés. Ekkor kezdett el derengeni, hogy egy magángyűjtemény része lett az írásunk.

Fotó: Hidvégi Anita

Az Imádom a könyveket pultból az egyik hölgy hozzánk lépett.

  • Mindent hallottam.
  • Gratulálok.
  • Sok sikert.

Közben az időnk is lejárt.
Elindultunk.

Fotó: Hidvégi Anita

A vonaton keveset beszélgettünk. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Már nem volt érdekes, hogy mekkora sor állt a földszinten. Egy magángyűjtemény.

De miért pont a miénk?

Tamás🙏