Út a paradicsomba – avagy a nőiség útvesztői  1. rész

Út a paradicsomba – avagy a nőiség útvesztői 1. rész

Képzeljünk el egy hatalmas, kanyargós, szövevényes és minden tekintetben grandiózus útvesztőt, egy labirintust. A kapuja elé érve, ahogyan feltekintünk rá nem látunk mást, mint a végtelen növényzetet, ami a legnagyobb precizitással lett gondozva, toldozva, foltozva és élesre metszve. Akár meg is érinthetjük, végig simíthatunk a kezünkkel ezen a műalkotáson.

Fotó: RondellMelling

Ismerősnek tűnik, nemde? Mint egy rég nem látott ismerős. Érdekes őt újra látni, de rémisztő, talán még sokkoló is. Én szeretnék elrohanni, messzire futni, hogy többé ne keljen tudomást vennem erről a hatalmas teremtményről. Mert ő nagyon is él. Lélegzik. Velem együtt. Érzed, hogy a kíváncsiságod végül mégis felülír minden félelmet? Én sem érzem. De megteszem, mert képtelen vagyok nem megtenni. Ezért belépek a kapuján. Hogy mi vár rád ott, azt nem tudhatom. De elmesélhetem, hogy én mit láttam míg végre megtaláltam azt, amit keresek. Ne érts félre. Még én sem tudom, hogy mi lesz az. És igen, rettegek attól hogy mit találhatok az út végén. De ha mást nem is, azt az egyet már megtanultam hogy nem kell félnem attól, hogy félek.

Fotó: jplenio

Belépve ebbe a labirintusba, érzek valamit. Nyugodtabb vagyok. Talán azért mert összességében arra számítottam, hogy valami rettenetes szörny fogja rám vetni magát. Azért a biztonság kedvéért, még állok ott egy darabig. Biztos ami biztos. Végül megengedem magamnak, hogy definiáljam azt az érzést. Meglepő, mégis nem félek a labirintustól, ami mintha folyamatosan lélegezne körülöttem. Kívülről olyan volt, mint egy alvó fenevad, amit ha felkelt az ember, már nincs visszaút. De belülről sokkal barátságosabb. Végül úgy döntök, elindulok az egyik úton… Nőnek lenni számomra mindig is hatalmas kihívás volt. Őszintén gyűlöltem itt lenni és gyűlöltem az egész létet, mindent ami visszaigazolta: márpedig kiscsillag, igenis nő vagy! Ezáltal a saját tükörképemet is. Sőt, talán azt a leginkább.

Fotó: SarahRichterArt

Tudod, hogy miért? Mert minden, amit megtaláltam benne, a kedvesség, lágyság, fényes kisugárzás, megrémített. Megrémített a tudat, hogy most újra itt vagyok és a nyakamba omlik az egész, minden régi fájdalmával és borzalmával együtt. Túlságosan is nő volt az, aki visszanézett rám a tükörből. Mert ha legalább fiús lennék kívül-belül, akkor egyszerűbb lenne letagadni és ha letagadom, akkor már foglalkoznom se kell vele. Jól kilogikáztam, igaz? Úgy tűnik mégse, mert saját magamat se tudtam becsapni. Pedig nagyon erősen próbáltam, nekem elhiheted! Azt hiszem első körben a definíciókkal voltak hatalmas problémáim. Folytatása következik… Szeretettel, Anita