Mi fán terem az önértékelés?

Mi fán terem az önértékelés?

Sokfelé hallunk-olvasunk az önértékelésről, lépten-nyomon az arcunkba tolják, hogy problémánk van vele, és hogy dolgoznunk kell rajta. Tudjuk, hogy alapvető fontosságú, és hogy meghatározza a sikereinket, kudarcainkat, a szerelmi életünket, a karrierünket – vagyis úgy lényegében mindent, ami számunkra fontos. Figyelmeztetnek: ha alacsony az önértékelésünk, könnyen céltáblává válunk, kihasználnak, elnyomnak. Na de mi is az az önértékelés?

Az önértékelés egyszerűen önmagunk értékelése. Nagyszerű! De ezzel még nem vagyunk sokkal előrébb. Mert milyen értékelése? Az a jótékony, elemző, minden erősséget és fejlődésre teret kínáló területet feltérképező, vagy inkább a szigorú tanárnénis, a tutit mindig megmondó, a bizonyítványt kiállító, ítélkező? Vagy ez is, az is? Építő vagy romboló? Az igazság az, hogy a gyakorlatban legtöbben arra hajlunk, hogy ha meghalljuk a szót, önértékelés, már inkább menekülőre fogjuk. Mert ahhoz szoktunk, hogy egészen kicsi korunk óta csak olyan kritikákat hallunk, ami rávilágít, hol kell még fejlődnünk, hol vagyunk még kevesek, hol nem elég az, amit tudunk. Az ilyenekkel meg már tele a padlás, köszönjük, többet nem igazán kérünk, nemhogy még mi magunk is beálljunk a kritikusok sorába! Így inkább passzoljuk az egész kényes kérdést. De azért titokban beállunk. Az összes kritikusunk, akivel valaha is találkoztunk, mind ott zsibog belülről a fejünkben.

Az önértékelés kapcsán a másik bizonytalan pont, hogy mi alapján értékeljük magunkat, hiszen az értékeléshez kell valami normarendszer, amihez viszonyítunk. Mint a dolgozatoknál a helyes válaszok és a ponthatárok. Az iskolában is ezért szerettük jobban a konkrét kérdéseket, mint a kifejtősöket, mert ott jobban tudtuk, hogy mi az elvárás. Azt mondják, a jó önértékelés belülről fakad, egy stabil belső értékrend az alapja. Akinek egészséges az önértékelése, azt nem sodorják el a divatáramlatok, trendek, az hű marad önmagához, megőrzi egyéniségét. Na de a szakértők szerint mi alakítja ki az ember önértékelését? Hát… lényegében a környezete reakciói. A szülők, iskolai-óvodai társak, tanárok, sikerek és kudarcok, jutalmazás és büntetés, a beilleszkedés, az elfogadottság. Akkor most hogy is van ez? Szilárd belső értékrendszer, amit a környezet visszajelzései szabnak meg?

Az önértékelésnek van egy másik értelmezése is. Nem ítélkezek, nem méricskélek, egyszerűen csak értékelem magam. Mert értékes vagyok. Pontosabban érték vagyok. Ha értékként kezelem magam, az összes, a társadalom által pozitívnak és negatívnak bélyegzett tulajdonságommal együtt, akkor rendben van az önértékelésem.

Szeretettel,

Anita

Jelentkezem konzultációra

A szerelemnek fájnia kell

A szerelemnek fájnia kell

Gyakran halljuk, hogy ami nem fáj, az nem is igazán szerelem. De ez nem így van. Az valami egészen más, ami fáj. A szerelem hatására az ember úgy érzi, mintha örömmámorban úszva a föld fölött jó 20 centivel lebegne, és ilyenkor még a legnagyobb problémák sem tudják kibillenteni ebből a mámoros állapotból. A szerelem nem fáj, hanem felemel! Viszont van valami, amivel gyakran összekeverjük a szerelmet és a szeretetet, és ez nem más, mint a birtoklás.

Sokan hiszik szerelemnek azt, amikor meglátnak valakit, és az fut át az agyukon: „Meg kell szereznem, mert nélküle nem élet az élet!” Komoly erőfeszítéseket tesznek a becserkészésére és a trófea begyűjtésére, ami egy darabig becses helyet is foglal el a gyűjteményben, de aztán idővel megfakul, és felkerül a polcra porosodni. Ott aztán nem is érzi jól magát. Volt egy férfi, aki éles esze és jó humora miatt mindig a társaság középpontja volt. Történt egyszer, hogy egy nagy családi összejövetelen, amikor a nők többsége már kivonult a szobából, hogy a férfiak nyugodtan beszélgethessenek, elsütötte egyik kedvenc poénját: „A jó feleség olyan, hogy ha ott van, észre sem lehet venni, de ha nincs, a hiánya egyből meglátszik!” A siker nem maradt el, hatalmas röhögés, míg a férfi kamasz lánya meg nem szólalt: „El sem tudom képzelni, hogy egy feleséget valaha is boldoggá tehet az, ha a férje észre sem veszi!” A férfiak mind felháborodtak, hogy mit képzel ez a szemtelen kis csitri, csak a vicces kedvű apa komorult el. Mentségére legyen mondva, megértette, és életében többet ezt a viccet nem sütötte el…

Fotó: nastya_gepp

A láthatatlan feleség vagy polcra rakott trófea szindrómában sok nő szenved. Ők azok, akiket birtokolnak a kapcsolatban. Párjuk, aki valóban uruk s parancsolójuk, annak rendje módja szerint – mert hát, ugye, ez a hagyományos értékrend és családmodell – ebben semmi kivetni valót nem lát. Ha a nő esetleg felmerné hozni aggályait, egyből „helyrerakja”, hogy csak képzelődik, nem jól látja a dolgokat, és hogy jó dolgában már azt se tudja, mit csináljon. Jobban teszi, ha hallgat, és örül annak, ami van, mert még egy ilyen balekot úgysem találna, aki ennyi mindent a feneke alá rak. Aztán pár nap múlva tényleg jön egy rövidebb kedves, kényeztető időszak, míg a kétely el nem oszlik. Így hát a nő elbizonytalanodik. Elhiszi, hogy tényleg vele van a gond, és észre sem veszi, hogy valójában manipulálják. Egy idő után azonban azon kapja magát, hogy időnként össze-össze rándul a gyomra. Fél. A párja kiszámíthatatlan, egyik pillanatban kedves, figyelmes, a másikban meg csattan a pofon, de minimum leüvölti a nő fejét. Persze mindig hangsúlyozza, hogy ezt okkal, és jogosan tette. Így lesz a hagyományosnak tűnő értékrendből bántalmazó kapcsolat.

Szeretettel,

Anita

 

Balázsolás…

Balázsolás…

Február 3. Balázs napja, amihez több hagyományunk is tartozik. Ezek egyike a balázsjárás, amikor iskolás gyerekek süvegben, jelmezben járják végig a falut, minden házba bekopognak, ételadományokat gyűjtenek a tanítónak és új diákokat toboroznak – az összegyűjtött adományból pedig a tanító néhány nap múlva megvendégeli a diákokat.

Balázs napjához fűződnek terményvarázslási szokások is: a szőlősgazda a területe 4 sarkán megmetszi a szőlőtőkéket, kéri Szent Balázst, hogy biztosítson jó termést az évben, és tartsa távol a madarakat az érő szemektől. A Balázs-napi misére néhány szem búzát is vittek a zsebükben, imádkoztak a jó termésért, majd hazaérve az állatokkal megetették a búzaszemeket, hogy egészségesek legyenek. De a misén vizet is szenteltek, amivel a templom előtt megáldották az oda hajtott állatokat.

Szent Balázs püspöknek több csodás gyógyításra vonatkozó legendája is fennmaradt; közülük a legelterjedtebb, mikor egy fuldokló kisfiút megmentett, akinek halszálka akadt a torkán. Így lett Szent Balázs a torok védelmezője: hozzá fordulnak segítségért a torokbetegségekben szenvedők, de ő a kikiáltók és énekesek védőszentje is. A halszálka egyben a böjtre is utal, hiszen a hal tipikus böjti étel, és a böjt legkorábbi lehetséges napja éppen Balázs napjára esik. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy a termény- vagy bőségvarázslási szokásokat miért éppen a böjt legkorábbi lehetséges napjára időzítették.

Fotó; JanBaby

Szent Balázs püspök vértanú is, a keresztényüldözés során különös kegyetlenséggel végezték ki. Először egy kender vagy len kifésülésére szolgáló vasfésűvel kínozták, majd vízbe fojtották. A legenda szerint hallgattak rá az állatok, és bujdosása során a barlangját medvék és oroszlánok őrizték. Amikor végül a rómaiak rátaláltak, mégsem védték meg a püspököt, mivel ő megtiltotta az állatoknak, hogy harcoljanak. Ma hányan döntenénk így? Ha rendelkezésünkre állna egy erős csapat, akik megvédhetnek minket ellenségeinktől, hányan vállalnánk inkább a kínhalált a harc helyett?

Szeretettel,

Anita

Te is unod, hogy mindenki sajnálkozva néz rád, mert nincs pasid?

Eleged van abból, hogy a barátnőid folyton megpróbálnak összehozni valakivel?

Akkor biztos örülsz majd ennek a szuper, felemelő szingli e-booknak!

Itt a farsang – áll a bál?

Itt a farsang – áll a bál?

Itt a farsang – áll a bál?

A farsang a bálok időszaka – az ünneplésé, a vidámságé és a jelmezbe öltözésé. Évszázados, talán évezredes hagyományai vannak a jelmezbe öltözésnek – ami lehet csupán egy álarc vagy maszk, de a hozzá tartozó teljes öltözék is. Ilyenkor elfelejtjük a hétköznapokat, és teljesen eggyé válunk azzal a személlyel vagy szereppel, aminek beöltözünk. A farsangi kavalkádban hercegnők, kalózok, királyok, királynők, boszorkányok, varázslók, és ki tudja még miféle lények elevenednek meg – határt csak a fantáziánk, na meg a kölcsönzőben éppen elérhető jelmezek szabnak. Ebben az időszakban nem csak a színészeknek adatik meg, hogy jelmezbe bújjanak, hanem mindenki számára elfogadottá, sőt, kívánatossá is válik.

Fotó: Ben_Kerckx

De miért szeretünk annyira jelmezbe, vagyis más bőrébe bújni? Mire jó ez nekünk? Miért nem jó az, ami van? Erre nincs egyszerű magyarázat. Egyrész, ilyenkor eltávolodunk a saját életünk problémáitól, hiszen az a mi problémánk – amikor levetjük saját bőrünket, azzal a gondjainkat is hátra hagyjuk. Magunkra öltjük egy másik személy jelmezét – valaki olyanét, akivel belül azonosulni tudunk, vagy szeretnénk. A lényeg: ő nem rendelkezik a mi problémáinkkal! Ilyenkor megtapasztalhatjuk, hogy milyen érzés lenne azt a bizonyos másik életet élni. Másrészt ilyenkor egy kicsit újra gyerekek is leszünk, amikor még felhőtlen játék volt csupán az életünk. Legalábbis így visszagondolva, akkor ez valahogy kicsit másnak tűnt. Ugyanakkor gyakran foglalkoztat minket a „mi lenne, ha” – szeretnénk változtatni, de gyakran nem merünk. A jelmezek ebben is segítenek: ha bepillantást nyerünk az adott személy életébe, tulajdonságaiba, talán nem is találjuk majd annyira vonzónak. Vagy éppen ellenkezőleg, annyira inspirálóan hat ránk, hogy megtesszük a szükséges változtatást. De az is lehet, hogy egyszerűen csak el akarunk rejtőzni a jelmezünk, és ezzel a szerepünk mögé; ez leginkább a hétköznapi jelmezeinkre és szerepeinkre igaz.

A farsangi jelmezeinket ösztönösen választjuk. Soha senki nem választ magának olyan jelmezt, amiben idétlennek, nevetségesnek érzi magát – sokkal inkább olyant, ami a vélt vagy valós hiányosságait kompenzálja, vagy erősségeit fokozza. A hétköznapokban azonban gyakran kényszerítünk magunkra olyan szerepeket és jelmezeket, amelyekkel belül nem tudunk azonosulni – talán ezeket is kompenzáljuk a farsangi jelmezeinkkel.

Szeretettel:

Anita

Konzultálni szeretnék…

Te is unod, hogy mindenki sajnálkozva néz rád, mert nincs pasid?

Eleged van abból, hogy a barátnőid folyton megpróbálnak összehozni valakivel?

Akkor biztos örülsz majd ennek a szuper, felemelő szingli e-booknak!

Az új szokások beintegrálása a hétköznapjainkba

Az új szokások beintegrálása a hétköznapjainkba

Az év elindult, nagy lelkesen nekifogtál a változtatásoknak, de mostanra azt tapasztalod, hogy a szürke hétköznapok során kezd alábbhagyni a lelkesedésed? Feladni nem akarod, így aztán fogcsikorgatva ugyan, de kitartasz az elhatározásod mellett és rákényszeríted magad, hogy folytasd? Belül érzed, hogy ez így nem lesz túl hosszú életű, de reménykedsz, hátha most mégis sikerül? Nyugodj meg, nem vagy egyedül! Néhány egyszerű alapelvet szem előtt tartva át tudod hidalni ezeket a kezdeti nehézségeket.

Fotó: silviarita

Először is, tudd, hogy mi a változtatás célja. Azért akarsz lefogyni, hogy újra beleférj az egykori kedvenc ruhádba, vagy hogy csinosnak, fittnek érezd magad, vagy jó példát mutass a gyerekeknek? Vagy hogy megint utánad forduljanak az utcán? Ha gondolatban összeszedted, mi motivál, írd is le, és ha kell egy kis plusz lendület, vedd elő, emlékeztesd magad!

Fotó: FirmBee

A kialakítandó új szokásokat reálisan mérd fel. Ha például több műszakban dolgozol vagy teljesen hektikus a napirended, nem biztos, hogy neked való a „délig gyümölcs” vagy „este 6 után már ne egyél” típusú fogyókúra. Válassz olyan megoldást, amit egyrészt szívesen követsz, másrészt be is tudod illeszteni a napi ritmusodba!

Ha eltökélt vagy, hogy változtatsz, és egy-egy rossz szokásodat jóra cseréled, akkor fontos még a türelem, és hogy minden sikeres napért jutalmazd meg magad. Vannak olyan elméletek, amelyek szerint 21 nap kell egy új szokás kialakításához, mások a 100 napos programra esküsznek. Egy biztos: a szokások kialakulásához idő kell. Onnan fogod tudni, hogy már beépült a szokás, hogy már egyáltalán nem kell emlékeztetned magad, miért is csinálod, és nem is csábulsz el.

Fotó: Hans

Ha tartós változást akarsz elérni, mindig kicsi, apró lépésekben haladj, tartsd a szemedet a célon, és minden nap, amikor sikerül tartani az elhatározásodat, jutalmazd meg magad valami aprósággal. És ha valamelyik nap véletlenül nem sikerül, ne add fel, ne ostorozd magad, hanem másnap folytasd az elhatározásod szerint. A kitartó munka meghozza majd a gyümölcsét!

Szeretettel;

Anita