A megfelelő önértékelés alapfeltétele az önismeret

Az önértékelés akármelyik értelmezését is nézzük, egy biztos: ahhoz, hogy értékelni tudjam magam, elengedhetetlen, hogy ismerjem, amit értékelek, vagyis önmagamat. Ez már egy kicsit messzebbre vezet, érzékenyebb, gyakran fájdalmasabb területekre. Mert nem lehet egy legyintéssel elintézni, hogy „na jó, fogjuk rá, hogy ismerem magam”, hanem oda kell nézni. Figyelni. Meglátni azt is, amit nem akarunk. Elfogadni azt, amitől menekülnénk. És ez az a pont, ahol általában feladjuk. Mert nehéz és fáj.

Sokkal egyszerűbb másokra hárítani a felelősséget: mondják meg ők nekem a tutit, mondják meg pontosan, milyen is vagyok, én nem nézek oda, nem áskálok, nem bolygatom, nekem ez fáj. Csinálják ők! Az is fáj, de legalább nem én okozom magamnak. Elemezzenek ki, értékeljenek, utána adják a kezembe a leírást önmagamhoz! Akár még meg is „javíthatnak”, összeragaszthatják, ami összetört bennem, műthetnek, gipszelhetnek, szorgosan beszedem a gyógyszereket is, a lényeg csak az: ne nekem kelljen ezzel foglalkozni!

Ilyenkor szoktunk belecsúszni abba, hogy igyekszünk kényszeresen megfelelni a külső elvárásoknak, csak hogy ne kelljen befelé figyelni. Elkezdünk másokat másolni, beletörjük magunkat a nem ránk szabott sémákba, amik hol lötyögnek, hol szorítanak, de egy biztos: sehol nem illeszkednek pontosan. És mivel egyre kényelmetlenebbek, egyre jobban igyekszünk hozzáidomulni ahelyett, hogy levetnénk magunkról. Kényszeresen igyekszünk egy olyan idealizált képnek megfelelni, ami megtestesíti mindazt, amik nem vagyunk.

Fotó: sobima

A rossz hír az, hogy ez nem megy. Előbb-utóbb szembe kell néznünk önmagunkkal. Egyszer, réges-rég egy nyolcéves kislányra nagyon sok panasz volt az iskolában: izgett-mozgott, fészkelődött, zavarta az órát, nem tudott nyugodtan megülni a fenekén. A tanárok azt ajánlották, vigyék speciális iskolába, mert nem való a többiek közé. A kétségbeesett szülők el is vitték a kislányt pszichológushoz, hogy kiderítsék, mi lehet vele a gond. Legnagyobb meglepetésükre a vizsgálat után a pszichológus azt mondta: „Ez a gyerek nem beteg, hanem táncos!” Beíratták egy balettiskolába, és kislányból világhírű táncos-koreográfus lett. Ha a szülők megpróbálták volna a normákba beletörni, ma szegényebbek lennénk a Macskák és az Operaház fantomja koreográfiájával…

Ha odafordulunk és szembenézünk azzal, amit nem akarunk, nem merünk látni, gyakran kiderül, hogy csak a fantáziánk játszott velünk, és a valóság egészen más, mint amit rémképzetünk elhitetett velünk.

Szeretettel,

Anita

Érdekel az önismeret